“Szeretetet lehet adni és lehet kapni. Csak egyet nem lehet: szeretetet zsarolni. S ezt legtöbbször nem tudják azok a szegények és szerencsétlenek, akik szeretetre éhesek.”

Márai Sándor

Előkerült tegnap este ez az idézet az Identity nevű pszichológia társasjáték során. Valószínűleg nem véletlenül, lemaradt azonban a második mondat.

A feladat ugyanis az volt, hogy értelmezd a magad számára, a saját életedre vonatkoztatva ezt a bölcsességet. Ha ott lett volna a második mondat, akkor talán picit könnyebb lett volna az értelmezés.

Abban a szerencsés – igen, tudatosan használom ezt a szót – helyzetben vagyok, hogy nekem már segítettek felismerni, hogy valóban hosszú-hosszú évekig zsaroltam, vásároltam, kényszerítettem a figyelmet, szeretetet. Többek között azért, mert magamat nem szerettem… Voltak persze egyéb okok is, de a szeretetzsarolás legmélyén eddigi tapasztalataim szerint – és van néhány! – mindig ez van. Rá lehet fogni arra, hogy nem tanultam meg szeretni, nem szerettek eléggé, vagy úgy, ahogy én szerettem volna, de alapjában véve a probléma, vagy inkább kihívás gyökere bizony ebben keresendő: nem szerettem magam. Pont.

Az, hogy nem szereti magát az ember, abban is megnyilvánulhat, hogy úgy gondolja, nem érdemli meg a szeretetet, nem méltó arra, hogy mások szeressék, csak akkor, ha ő ezen emberek bizonyos vélt vagy valós (többnyire vélt) elvárásainak megfelel, vagy akkor, ha olyan helyzetet teremt, ahol a másiknak „nincs lehetősége” másra, mint figyelni rá, szeretni őt.

A „szegények és szerencsétlenek” ugyan szerintem talán túl erős Márai részéről, bár nyilván megvolt rá az oka, hogy ezeket a szavakat válassza.

Tény viszont, hogy az esetek nagy részében nem is vagyunk rá tudatosak, hogy ezt csináljuk. Annak idején imádtam beteg lenni, elhagyni magam, hogy gondoskodni kelljen rólam. Szinte vágytam arra, hogy eltörjön valamim, mert akkor majd mindenki kénytelen lesz velem foglalkozni, és megkapom az annyira vágyott figyelmet.

Sokáig az sem volt világos, hogy szinte majdnem biztosan ezért (is) választottam a tanári pályát: így az emberek „kénytelenek” rám figyelni, illetve „jogom van megkövetelni”, hogy rám figyeljenek.

Mostanra már ezek letisztultak, a tanításban és a tanácsadásban sem ez a fő motivációm, bár kétségtelen, hogy továbbra is élvezem a figyelmet (ki nem???). Időközben azonban megtanultam hallgatni, meghallani és meghallgatni a másikat. Többnyire sikerül…

Az utóbbi időszakban már igyekszem nem zsarolni a szeretetet. Nem mindig megy. Bele-belecsúszok újra ebbe a csapdába. De már van annyi előnyöm, hogy észreveszem, többnyire, és ha tudom, kijavítom.

Pont ez a lényeg: tanulunk. Tanulni pedig többnyire – bár hál’ Istennek nem kizárólag! – a hibáinkból lehet. Ha már tudjuk, hol a hiba, könnyebben javítjuk, és idővel egyre kevesebbszer követjük el ugyanazt a hibát.

Tudjátok mit? Ezért nem hiba a hiba. Megvan a szerepe, funkciója. Pontosan azt teszi, amit tennie kell. Tanít. Ha pedig tanulunk, akkor azt tesszük, amiért leszülettünk. Vagyis az utunkat járjuk. A jó utat, ahol a hibák szükségesek.

Azt kérdezitek, milyen más módon lehet még tanulni? Mások példájából. Azzal, hogy bennem tudatosították, hogy zsaroltam a szeretetet, egyre inkább észrevettem a környezetemben is azokat a mintákat, amelyek ezt tükrözték nekem. Segítették a fejlődésemet.

S ha már te tudod, hogy ez hogyan működik, segíthetsz másoknak is felismerni a tudattalan mintákat. Ha nyitott rá…

Bízom benne, hogy lesz pár ember, akinek tudok ezzel segíteni! :-)